Charles Bradley
James Brown hasonmása, Otis Redding visszhangja

2014. október 7. - Fodor Luca E.

Az Amerika-szerte egyre ismertebbé váló, elképesztő hangi adottságokkal bíró Charles Bradley hamarosan születésnapját ünnepli. A 66. életévét novemberben ünneplő Funk és Soul énekes Blues-ba illő életéről és páratlan karakteréről írtunk Nektek, mert érdemes megismerkedni vele.

Charles Bradley született floridai, Funk/Soul/R’n'B énekes. A ’60-es években, huszonéves korában már zenélt, mégis csak a ’90-es évek végén figyeltek fel rá, amikor sötét és ismeretlen brooklyni klubokban állt színpadra. Ekkor fedezték fel ugyanis a közel 50 éves énekest, amelynek köszönhetően Bradley új életet tervezhetett magának. Megszenvedett érte.

“James Brown”, a szégyenlős konyhás

Charles Bradley-t szülei egy éves kora előtt elhagyták, így az árva kisfiút évekig anyai nagyanyja nevelte Floridában. 1956 azonban nagy változást hozott az életébe: anyja visszatért érte, hogy magával vigye New Yorkba, Brooklynba. A sorsa itt pecsételődött meg, amikor 14 évesen nővére elvitte a híres Apolloba, ahol rendszeresen afro-amerikai előadók álltak színpadra. Így történt ’62-ben, hogy részese lehetett James Brown fellépésének, amely olyannyira magával ragadta a kiskamaszt, hogy döngölt padlós pinceszobájában titokban leutánozta az élő legenda hangját és színpadi stílusát.

Aztán elszökött otthonról. Két évig az utcán élt, éjszakánként metró szerelvényekben meghúzva magát, egészen addig, amíg egy segélyprogramnak köszönhetően Mainbe, egy Bar Harbor nevű bár konyhájára került. Itt fedezték fel, hogy külső adottságaiban elképesztő hasonlóságot mutat James Brownnal, majd rávették, hogy énekeljen el néhány dalt. A produkciót nem kevés csodálkozás, majd ígéretes lehetőség követte, fellépést kínáltak neki. Első alkalommal a szégyenlős Bradley-t úgy kellett a színpadra lökni, de a kezdeti bizonytalanságot még öt-hat fellépés követte rögtönzött együttesével, akiket hamarosan elszólított a vietnámi háború. A banda soha többé nem állt össze.

Charles Bradley ezután szakácsként helyezkedett el; színpad helyett a konyhában maradt még tíz évig, amikor végre úgy döntött, hogy nyugat felé veszi az irányt. Autóstoppal eljutott egészen New Yorkig, de élt Seattle-ben, Kanadában, sőt Alaszkában is, míg végül 1977-ben Kaliforniában telepedett le, ahol húsz évig számtalan furcsa állást próbált ki, miközben jelentéktelen show-kban lépett fel.

Brooklyn, borzalmak, Black Velvet

1996-ban újra, anyja kérésére tért vissza Brooklynba, hogy szorosabbra fűzzék a sérült családi szálakat. Visszatérése kamaszkorának helyszínére súlyos traumákat sodort elé: bátyját ebben az időben gyilkolták meg egy sarokra az anyja házától, később pedig ő maga haldoklott a kórházban egy penicillines injekciótól, amely allergiás reakciót váltott ki. A rendkívüli megpróbáltatások után azonban megtörtént az áttörés. A “Black Velvet”-ként fellépő, fekete munkás James Brown- imitátort felfedezte Gabriel Roth, a Funkot és Soult pártoló, független Daptone Records lemezkiadó társalapítója. Roth ezt követően bemutatta jövőbeni producerének, Tom Brennecknek, majd többek között a Menahan Street Band tagjainak, akik elhívták egy próbájukra. Bradley a próba színhelyén szöveget írt az együttes játékára, a hatás pedig nem maradt el. A dalszövegírásban is tehetséges Bradley őstehetségnek bizonyult, nem volt kérdés, hogy felkarolják-e. Így történt, hogy 2002-ben felvették a különböző dalokat, 2011-ben pedig tízet kiválasztva közülük megjelentették első albumát, No Time For Dreaming címmel.

Az album címadó dala így szól tőle élőben:

De ezt is érdemes meghallgatnotok:

“Amerika lelke”

Charles Bradley zenei munkássága felkavarta azokat, akik a fülük mellett a lelkükkel is hallgatják a zenét. Ezt a hatást erősítette a 2012 tavaszán megjelent, számos prominens filmfesztivált megjárt dokumentumfilm, a Soul of America. A filmben végigkövetik Bradley gyerekkorát, hányattatott sorsát egészen a Daptone Records- időkig, felhívva a figyelmet az utcákon rejlő rengeteg fájdalomra, kilátástalan élethelyzetre és a hajléktalanok körülményeire. A dokumentumfilmet Poull Brien rendezte, akinek Bradley és a Menahan Street Band “The World (Is Going Up In Flames)” című klipjét is köszönhetjük. Magáért beszél.

A sztár, aki nem- sztár

Egy évvel később, 2013 tavaszán jelent meg Bradley új albuma, a Victim of Love, amely nagyon jelentős sikereket ért el. Az énekes Facebook oldalán fellelhető történet tökéletesen példázza Bradley allűröktől mentes alázatosságát, hihetetlen  tehetségét és súlyos élettapasztalatok alakította lenyűgöző karizmáját.

Utopia, Texas, szabadtéri fellépés, hatalmas vihar kellős közepén…

“Csak esett és esett és esett”- emlékezik vissza Bradley. “Kisétáltam a színpadra 800, vagy talán több ember elé, akik csak álltak és vártak az esőben, a sárban.”
Az együttes felállt, elkezdtek játszani, de – egy pillanatra – úgy tűnt, hogy a természet még a hatalmas Charles Bradley-nél is erősebb. A show felénél elment az áram, teljes sötétségben hagyva az együttest és az átázott rajongókat is. Minden más show esetében ez véget vetett volna az estének, de az átszellemült rajongók Bradley egy év fáradhatatlan turnézása során megtapasztalhatták, hogy az ő fellépései közel sem átlagosak. “Hallottam, ahogyan azt kiáltják, <<Charles Bradley! Charles Bradley, szeretünk!>>” – teszi hozzá Bradley mosolyogva. “És amikor a fények visszajöttek, azt mondtam <<Ha mind kint tudtok ott állni az esőben, bőrig ázva azért, hogy lássátok az előadásomat – engem, amint valami olyat csinálok, amit szívből szeretek -, akkor tudjátok, mit? Én is elázom Veletek!>>. És ezzel Bradley a színpadról a tömeg közé ugrott. <<Teljesen megőrültek tőle!>> – teszi hozzá nevetve. <<Együtt nevettünk, megöleltük egymást, miközben sárosak lettünk egytől- egyig. Ez a szeretet.>>

A szívből szóló zenékért hallgasd a Luxfunk Radio-t, az oldal tetején található webes player, vagy külső playerek segítségével!

Ezt érdemes megosztani!

Hozzászólások

Írd meg te is a véleményed!

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólj a bejegyzésekhez.