A zenebohóc aneszteziológus – Interjú Horváth Gáborral, a Funk Infection harsonásával

Május 14-én a New Orleans Clubban egyszerre hódolunk a Funky-nak és a Hip-Hopnak is. Az este első felében a színpad a 11 tagú Funk Infectioné lesz, akik közül most Horváth Gábor harsonást mutatjuk be.

A Funk Infection 11 tagú zenekarát az elmúlt hetekben már igyekeztünk bemutatni a kíváncsi Funky-arcoknak. Készítettünk interjút Sándorfi Viktor dobossal, az énekesnő Varga Veronikával, és most Horváth Gáborral, aki a négy tagú fúvós szekcióban a harsona mestere. Olvasd el vele készült interjúnkat!

A filmekben mindenki az énekesért és a gitárosért bomlik… Miért a harsona?

Igen, én is gitározni akartam, mint minden más fiatal srác. Amikor édesanyám beíratott, az igazgatóhelyettes kapva kapott az alkalmon, és meggyőzte, hogy gitárosból sok van, legyen inkább mélyrézfúvós a gyerek. Kész tények elé voltam állítva, elfogadtam, de nem bántam meg.

A fúvós szekcióban szerintünk utánozhatatlan erő van.  Ti fúvósok négyen vagytok a Funk Infectionben. Milyen egy kis csapatot alkotni a nagyban?

Alapból négyen vagyunk fúvósok, bár most van egy plusz trombitás, aki helyettesít, ha szükség van rá. Előfordul az is, hogy vele öten állunk egyszerre a színpadon. A gitárosunk, Gergő (Dobosi Gergely – a szerk.) azt szokta mondani, hogy mi vagyunk az együttes koronája. Megadjuk a zenei alapot, de a teljes produkcióhoz persze mind a tizenegyen kellünk. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek tekintetét vonzza, amikor négyen egyszerre fellépünk a színpadra, és „elsodorjuk” a hallgatóságot. Gergő szerint ilyenkor „nyomjuk bele az arcukba” igazán, amiért eljöttek. Pontosnak, összeszedettnek kell lennünk, hogy elérjük ezt a hatást.

Kialakult egy külön klikk a fúvósokkal?

Nem tartunk össze szorosabban, nem vagyunk igazi klikk. Egyszerűen csak sokat próbálunk együtt, mi fúvósok, igyekszünk összecsiszolódni a dalokban, és egymáshoz igazodni, amennyire csak lehet.

Mit szeretsz a leginkább abban, hogy 11 az általános létszámotok?

A hihetetlen sokszínűséget. Maga az a helyzet, hogy tizenegyen vagyunk a színpadon, és alig férünk el, olyan élmény lehet a nézőnek, amit nem tud egyhamar megunni. Mire végigjáratja a tekintetét rajtunk, az egyik oldaltól a másikig, újra el kell kezdenie a nézelődést, mert annyi az impulzus, hogy el is felejtette, mit látott az elején.

Nagyon idillinek fested le a közös munkát. Mi a helyzet a súrlódásokkal?

Ha ritkán adódnak is, nem tekintünk rájuk negatívumként, mert rengeteget lehet tanulni és fejlődni belőlük. Könnyebb ezeket feldolgozni egy ilyen közegben, amely megértő, összetartó, mint az élet egyéb területein. Sok buktatót rejt magában a közös munka, mivel sokkal több rugalmasságot igényel a tagoktól a létszámunk miatt, és nehéz a próbákat, koncerteket összeszervezni, de ezzel is meg tudunk birkózni.

Ahogyan hallottam, egészen konkrét vészhelyzetekkel is. Veronika mesélte, hogy amikor lebetegedett, vitaminbomba injekciót kapott tőled, mert hogy egyébként aneszteziológus vagy. Ennek köszönhető, hogy megmentetted a fellépéseteket.

Olyan az életem, mint a többieké, se többet, se kevesebbet nem dolgozom, csak más munkakörben. Igyekszem minél több időt szakítani a próbákra is, és megteszem, amit csak lehet.

Vicces, hogy miközben az aneszteziológus altat és érzéstelenít, addig a zenész élénkít és érzéseket ébreszt.

Nahát, ez eddig eszembe sem jutott! Tényleg vicces! Azért nem kell úgy tekinteni ránk, aneszteziológusokra, mint szürke egerekre. Én nagyon nem vagyok ilyen, ez a koncerteken látszik is a viselkedésemből. Zenebohóc vagyok, és Veronikához hasonlóan én is próbálom feldobni a zenésztársakat, meg persze a közönséget, hogy minél jobban érezze magát mindenki.

Milyen eszköztárad van erre?

Például a tánc. Vannak olyan fúvós betéteink, amelyekre könnyű négyünknek együtt mozogni, és az nagyon látványos dolog. A trombitásunkkal, Dinivel (Zeitler Dénes – a szerk.) az egyik számban meg szoktuk csinálni, hogy beállunk a közönséghez, és székre, asztalra állva zenélünk. Persze csak ha olyan a helyszín. Ez egyébként már nagyon az extázis része.

Mit gondolsz, mire van szükség egy ilyen extra hangulat eléréshez?

Gergő mondott erről egy jó gondolatot; hogy a közönségtől annyit kapunk vissza, amennyit zenészként beleadunk. Ha úgy megyünk fel a színpadra, hogy szórakoztatni szeretnénk őket, akkor nem unott arccal, laza tapssal viszonozzák, hanem jár a lábuk és táncolnak. Ez egy öngerjesztő folyamat, aminek a végén összeolvadunk a közönséggel, és együtt tombolunk.

Jól sejtem, hogy a zenélésben leginkább a koncerteket szereted?

Abszolút. Annak, amit csinálunk, van egy íve, és az egész a koncerteken csúcsosodik ki. Előkészülünk, felöltözünk, felmérjük a színpadot, a közönséget, kirobbanunk a koncerten, majd hagyjuk szépen lecsengeni. Ezekért az élményekért megéri sokat próbálni és emiatt lemondani bizonyos dolgokról.

Május 14-én is ilyen hozzáállásra számíthatunk tőletek a New Orleans Clubban?

Nagyon készülünk erre a fellépésre! Már egy hónapja kitaláltuk, mit fogunk játszani; azokat gyakoroljuk, új ötleteket dolgozunk ki, hogy minél lenyűgözőbb élményt adhassunk. Egyöntetűen úgy gondoljuk, hogy a Luxfunk és a helyszín olyan bizalmat áraszt felénk, aminek viszonzásáért meg kell dolgoznunk.

A repertoárotokból, amelyet előadtok a Luxfunk Party-n, melyik dal a kedvenced?

Személyes kedvencem egy Nils Landgren szám, a Funk for Life. Van benne egy fúvós uniszónó, amitől – remélem – a legtöbb embernek leesik majd az álla… De majd meglátjátok!

Ha libabőrt szeretnél a karodra, akkor hallgasd meg május 14-én a Funk Infectiont a New Orleans Clubban!