A Funk Infection szíve – Interjú az énekes Varga Veronikával

Varga VeronikaKi miatt dobog groove-ra a 11 tagú Funk Infection szíve? Varga Veronika miatt, aki nem csak énekhangjával, hanem személyiségével is hajtómotorja a bandának. Vele készült interjúnkat itt olvashatod.

Varga Veronika és tíz zenésztársa 2013 májusa óta dübörög együtt Funk Infectionként, leginkább a Balaton környékén. Május 14-ére azonban meghívtuk őket a New Orleans Club színpadára, hogy most már Budapest is egy groove-ra perdüljön velük. A Luxfunk Party-ról, a három (!) Luxfunk DJ-ről bővebben a részletes programajánlóban olvashatsz, az együttes dobosával, Sándorfi Viktorral készült interjút pedig itt találod.

„Veronika elment, hogy hajón énekeljen. Valahogyan nem volt akkora a >>húzás<<. Tulajdonképpen egy luxushajó kitépte a mellkasunkból a szívünket.” mondta rólad Sándorfi Viktor, dobos. Milyen érzés egy 11 tagú együttes szívének lenni?

Viktor mindig nagyon szép dolgokat mond, de túloz. Mi így, együtt működünk jól, ehhez kell mindenki. Mind a 12 fő, ugyanis most már van egy új tagunk is, egy másik trombitás, aki vészhelyzet esetén be tud ugrani Zeitler Dénes helyett. Az együttesből egyébként egyedül Dénes hivatásos zenész, mi, többiek amatőrök vagyunk, de szívből zenélünk. A legtöbb helyen egyébként megijednek, amikor meghallják, hogy hányan vagyunk… biztosan még több felkérésünk lenne, ha megfeleznénk a zenekart, de akkor biztosan elveszne a lényeg. Mi így szólunk igazán jól!

Te mikor és hogyan csöppentél bele a zenekar életébe?

Már akkor ott voltam, amikor a Funk Infection még meg sem alakult. Bevallom, nem gondoltam, hogy ennyire komoly vállalkozás lesz! 2013 tavaszán elmentünk egy próbára, kipróbáltunk egy-két számot, aztán észrevétlenül ott voltam a következő alkalmon is. Úgy mentem el, mint érdeklődő, nem volt bennem görcsös akarás, laza volt az egész. Hamar sikerült közös nevezőre jutnunk, megvolt közöttünk a kémia, egyre többen lettünk. Mindenkinek volt egy nagyon jó ismerőse, aki szuperül játszik hangszeren, így összehozott minket az élet.

Ha minden igaz, Dobosi Gergő szólógitáros barátnőjeként ismertek meg a többiek 2013-ban. Hogyan éltétek meg a közös munkát az elmúlt három évben?

Úgy gondolom, abszolút nem érzékelhető, hogy mi egy pár vagyunk. Ugyanúgy tekintünk egymásra, mint a többiekre. Barátok is vagyunk egyben. Semmi extra megkülönböztetésben nem részesülünk a kapcsolatunk miatt, emiatt gördülékeny a közös munka.

Ha már munka… Viktor úgy fogalmazott, „hivatásos énekesnő” vagy, hiszen hajón zenéltél. Mit jelent ez pontosan?

Nagyon édes a Viktor, imádom a drága megjegyzéseit! Alapvetően nem hirdetem sehol, hogy hajón énekeltem, nem olyan nagy dolog ez. Persze régi vágyam volt, hogy kipróbáljam, így örültem neki, amikor sor került rá. Én egyébként csak hat éve jöttem rá, hogy tudok énekelni. Felfedeztem magamban, hogy nem is rossz az a hang, ami kijön a torkomon. Hatfős zenekarral volt egy kezdeti próbálkozásom, utána jött ez a hajós lehetőség, amivel éltem is, és évekig csináltam is.

Ez a „vágjunk bele” hozzáállás nagyon jellemző rád?

Ha valami nem működött jól az életemben, próbáltam segíteni magamon. Így váltottam munkahelyet is. Úgy voltam vele, hogyha megvan bennem ez a tehetség, nincsenek komoly kötöttségeim itthon, a tűrőképességem pedig elég magas… kutya kötelességem kipróbálni valami újat! Megragadtam az alkalmat, ott hagytam a fix munkahelyemet az éneklésért, kockáztattam. És nagyon jól sült el! Őszintén szólva, nem értem a mai világot. Hiába nem jó valami, az emberek abba is gyakran beleülnek, és nem mernek változtatni. Én abban hiszek, hogy mindenki tehetséges valamiben, csak kevesen merik megkeresni magukban. Orvossal íratnám receptre, hogy mindenkit küldjenek el egy kicsit világot látni, mert akkor a legtöbben rájönnének, hogy nem olyan nagy baj, ha más irányt vesz időnként az élet. A hajón éneklés nagyon sokat adott: rengeteg helyet és kultúrát megismertem, fegyelmet és alázatot tanultam a többi embertől. Alapvetően nem voltam egy panaszkodós típus, de azok után, hogy láttam, más helyeken hogyan élnek, milyen sorsok és életkörülmények vannak, miközben vidáman mosolyognak hozzá az emberek, átértékeltem sok mindent.

Azt mondod, hat éve jöttél rá, hogy jó vagy az éneklésben. Hogyan jött el a nagy ráébredés?

Nem tudom, honnan jött ez nekem, de hiszek abban, hogy akkor talált meg, amikor kellett. Lehet, ha a korábban kezdem, ráuntam volna az egészre. Miután elvégeztem az egyetemet, teljesen más irányba indultam, de a zenét mindig szerettem. Zongoráztam, kórusban énekeltem, de nem fordult meg a fejemben, hogy szólóban is kipróbáljam magam. Nem volt igazából nagy „AHA” pillanatom. Amikor elkezdtünk próbálni a Funk Infectionnel, akkor is inkább csak azt éreztem, hogy jó ott énekelni; akkor még volt mellettem más énekes is. Egyszerűen csak szerettem csinálni.

Mit szeretsz a leginkább benne?

Én? A csapatot. Szólóban felállni a színpadra? Nem is tudtam elképzelni soha. Nem vagyok egy mimóza alkat, nem ezért. Bátran kiállok, ha kell, de hiszek abban, hogy egy csapattal sokkal többet lehet adni. Számomra is minél többen vagyunk, annál jobb az egész. Sosem volt célom, hogy sztár, hogy elismert legyek. Nem öncélú dolog motiválja a produkciót, hanem hogy együtt csináljuk. Emiatt érezzük jól magunkat a színpadon. Én koncert elején felgyulladok, mint egy giga csillagszóró, és néha nekem kell rászólnom a fiúkra, hogy lazítsanak, érezzük egyszerűen csak jól magunkat, örüljünk, hogy ezt csinálhatjuk. Ez a hangulat a jó bulik titka.

És mi a Funk Infectioné?

Az, hogy mi már nem csak egy együttes tagjai, hanem barátok is vagyunk. Minden érzékszerve próbálunk hatni, ezért is öltözünk színesbe a színpadhoz. Egy zenész ismerősömtől hallottam egyszer, hogy „az emberek a szemükkel hallanak”. Ez egy érdekes megközelítés! Egyébként a Mutasd Meg Magad Veszprém nevű tehetségkutatón Temesi Berci tanácsát – legyünk egységesek – is megfogadva találtuk ezt ki.

Nem csak a színek miatt vagytok emlékezetesek a közönség számára: hallottuk, hogy egy délutáni koncert alkalmával például megtáncoltattál egy nyugdíjas bácsit…

Ó, igen! Egy balatoni kultúrházban voltunk, ahol az összes színházi lámpát ránk irányították, és nagyon melegünk volt. Mi játszottunk, ahogyan szoktunk, miközben a nyugdíjas közönségünk üldögélt, de látszott rajtuk, hogy élvezik a zenét. Engem egyébként nem szokott zavarni, ha nem táncolnak az emberek, szerintem nem kizárólagos mércéje ez egy bulinak, hiszen sok olyan típus van, aki nem szeret az első sorban ugrálni.  Én viszont nagyon pörgök, nincsenek a színpadon feloldandó gátlásaim, egyszerűen ez jön belőlem. Amikor az ominózus kultúrházban ránéztem az egyik bácsira, láttam a szemén, hogy élvezi a koncertet, és hogy csak egy kezdő löketre vár; odamentem hozzá, megtáncoltattam, erre pedig páran csatlakoztak hozzá. De volt még jó néhány emlékezetes sztorink.

Például?

A Csopakra Hangolva tehetségkutató előtti este nagyon elment a hangom, mert a futás miatt – rendszeresen szoktam futni –, valószínűleg megfáztam. A harsonásunk, Horváth Gábor aneszteziológus, és felébresztett az éjszaka kellős közepén, hogy egy vitaminkoktélt adjon be nekem. „Gyere ki a konyhába! Nem, nem, feküdj le ide. Nem, oda!” Volt kanül, volt minden. Nagyon röhögtünk másnap, amikor felpattantam a színpadra, tűszúrásokkal a vénámon, mintha belőttem volna magamat a bulira, holott se nem dohányzom, se nem iszom. Az este jól sikerült, hála Gábornak.

Újabb előny amellett, hogy ennyien vagytok: mindenki ért valamihez, amihez a másik nem.

A létszámunkról is van egy vicces sztorim… Füreden léptünk fel egy klubban, ahol édes kis félhomály volt. Két blokkban játszottunk. Szünet után elkezdtünk egy dalt, ami totális röhögőgörcsbe fulladt, mert a szám közepén észrevettük, hogy Stefanics Dávid basszgitárosunk nincs a színpadon. Mi az, hogy nem vesszük ezt észre?! Amikor megláttuk, hogy sétál fel a színpadra, majdnem felkiáltottunk, hogy Keviiiiiiin?! Tiszta Reszkessetek, betörők-érzésünk volt! Nagyon röhögtünk!

Van egyáltalán bármilyen tényező, ami el tudja rontani a hangulatotokat?

Mi bárhol jól tudjuk érezni magunkat, kivéve, ha nem jó a hangosítás. Az elronthatja az egész élményt. Ezt leszámítva az én kedvemet még az sem vette el, amikor egy színpadra lépéskor úgy bevertem a fejemet egy indokolatlan gerendába, hogy kellett pár percet várnom a szédülés miatt, mire fel mertem menni a többiekhez.

Kevésbé fájdalmas tervek a jövőre nézve?

Szeretnénk a zenekarral még tovább haladni, hiszen nagyon sok dal ötletünk van, ami a fiókban hever. Koncepciónk szerint inkább magyarul szeretnénk dalokat szerezni, mert nem nagyon vizionálunk külföldi karriert. Egyszerűen csak élvezzük a közös zenélést. Nagyon nagyon konkrét terveim egyébként nekem nincsenek, nem vagyok egy tervezgetős típus. Nyilván vannak céljaim, vágyaim, de szeretem a változás szelét. A legfontosabb, hogy továbbra is jól érezzem magam a bőrömben.

Ha szeretnéd megismerni Veronikát élőben, és megtapasztalni a Funk Infection életérzést, gyere el május 14-én a New Orleans Clubba! Addig is…


Ezt érdemes megosztani!

Szólj hozzá